Ugrás a tartalomra
Igaz történetek – amiért csináljuk

Megosztás

QR-kód – mutasd meg a telefonodon
QR-kód: letunkert.org
Létünkért
letunkert.org
QR-kód: letunkert.org/kinalok
Kínáld te is!
letunkert.org/kinalok

Igaz történetek – amiért csináljuk

Miért kell a Létünkért? Miért kell, hogy minden nyilvános legyen? Ezekből a történetekből kiderül.

A Létünkért egyik kezdeményezője húsz évig vezetett egy egészségvédő alapítványt. Ez idő alatt előadásokat tartott iskolákban, falvakban, polgármesterek és orvosok előtt, és segített intézményeknek, családoknak. Közben újra és újra ugyanazt tapasztalta: a jó szándék sokszor nem a tudáson, hanem az érdekeken és a félelmen bukik el.

Az alábbi történetek igazak. Neveket szándékosan nem írunk, mert nem az a célunk, hogy felelőst keressünk. A történetek többsége sok évvel ezelőtt történt, egy kezdeményező saját emlékei és könyve alapján; nem a mai tisztségviselőkről szólnak. Ahogy ő maga írta:

„Nem az a feladat, hogy felelősöket keressünk, elmarasztaljunk bárkit is, bíráljunk… Mert amikor felelőst keresünk, azt mindig magunkkal kell kezdeni!”

A történetek azt mutatják meg, miért kell egy olyan rendszer, amelyben minden döntés a nyilvánosság előtt születik.

1. „Maradjon köztünk…”

Az alapítvány egyik első ügye az ivóvíz volt. Akkoriban egy orvosi állásfoglalás arra figyelmeztetett, hogy a klórozás során keletkező melléktermékek hosszú távon összefügghetnek egyes daganatos betegségekkel. Ez ma is kutatott kérdés, ezért szabnak a jogszabályok határértéket ezekre az anyagokra. Ezzel a papírral felkereste az egyik egészségügyi hatóság szakemberét, és megkérdezte, igaz-e mindez.

Tovább olvasom
„Elolvasta, és így felelt: »Sajnálom… Maradjon köztünk, de…« Teljesen lesújtott a hír. Azt kérdeztem, mi lesz az emberekkel? »Inni kell adni nekik« – hangzott a válasz.”
Amit ebből tanultunk: a baj nem az volt, hogy a víz nem volt tökéletes, hanem az, hogy az emberek nem tudhattak róla, és így tenni sem tudtak magukért. Ezért írunk le mindent a Létünkérten nyilvánosan, és ezért van Üvegvitrin: ami közügy, az nem maradhat „köztünk”.

2. Tizenkilenc megyéből kettő

Miután egy városban sok óvoda és iskola víztisztítót kapott a szülők összefogásával, az alapítvány az egész országra ki akarta terjeszteni a módszert. Levélben kereste meg mind a tizenkilenc megyei önkormányzatot, és csak annyit kért, hogy sokszorosítsák és küldjék tovább a levelet a gyermekintézményeknek.

Tovább olvasom
„A tizenkilenc megyéből kettő állt hozzá pozitívan, a többi a legkülönbözőbb indokokkal hárította el a kezdeményezést. Azon kívül, hogy sokan válaszra sem méltattak, voltak, akik anyagi okokra hivatkoztak, és volt olyan, aki azt írta, hogy nemrég volt egy nagy összegű befektetés víztisztításra, és az ő vizük jó.”

Az alapítványhoz eljutott akkori laboreredmények szerint azonban éppen ott volt az ivóvíz az ország legrosszabbjai között. Amikor ezt megmutatta az egyik megyei vezetőnek, azt a választ kapta, hogy „szálljon le az ügyről”. Egy újsághoz fordult, és megkérdezte, van-e sajtószabadság. Az újságíró végighallgatta, majd csak ennyit mondott: „Sajnálom…”

Amit ebből tanultunk: egy levél, amelyre nem kell válaszolni, könnyen eltűnik a fiókban. Ezért mutatjuk meg ma az Üvegvitrinben, kinek mit írtunk, és ki mit válaszolt. Így a lakók is látják, mi történik a nevükben.

3. Az orvos, aki együttműködött volna, ha…

Egy interjúban egy orvos arról beszélt, hogy a lábszárfekély gyógyíthatatlan, és a betegek számára klub is alakult. Az alapítvány vezetője felhívta, és azt kérte, hogy a hagyományos kezelés mellett egy természetes módszert is próbáljanak ki, orvosi felügyelet mellett, és tegyék közzé az eredményt. Az orvos először nem zárkózott el, de háromszor sem ért rá. A negyedik alkalommal kiderült, mi az igazi akadály: a klubot egy olyan cég támogatta, amelynek a termékével a betegeket kezelték.

Tovább olvasom
„»Hogy nézne az ki, hogy valaki támogatja a klubot, és mástól gyógyulnak a betegek? Ugye ért engem?« – kérdezte tőlem a főorvos úr.”

Nem kért mást, csak annyit, hogy kísérjék figyelemmel, és ellenőrizzék, hogy a javasolt módszer nem okoz kárt. Erre sem kapott lehetőséget. Nem azt állítjuk, hogy a természetes módszer bárkit meggyógyít – éppen ezt kellett volna orvosi felügyelet mellett megvizsgálni.

Amit ebből tanultunk: ahol a pénz diktál, ott a beteg ember érdeke könnyen a második helyre kerülhet. A Létünkért alapelve ezért az, hogy ami a fennmaradásunkat szolgálja – az ellátás, az egészség, a betegellátás, az oktatás –, az soha ne lehessen senki számára nyereség tárgya.

4. „Aki vele folytatja, megüti a bokáját”

Néhány éve egy polgármesteri fórumon, ahol száznál is több polgármester ült, az egyik polgármester azt mondta a többieknek, hogy aki az alapítvány vezetőjével folytatja, amit elkezdett, az „megüti a bokáját”.

Amit ebből tanultunk: ha egy jó kezdeményezésről zárt ajtók mögött döntenek, egyetlen ember félelemkeltése is elég ahhoz, hogy mindenki visszahúzódjon. Ezért kérjük ma, hogy a javaslatunk a képviselő-testület elé kerüljön, nyilvános ülésen. Ott mindenki a választói szeme előtt dönt.

5. Az óvodavezetők, akiknek visszavonták a támogatást

A kezdeményező saját szavaival:

„Azok az óvodavezetők, akiket közelebbről megismertem a kezdetkor, amikor a víztisztító berendezéssel támogattam az óvodásokat, összefogtak kezdeményezésemre, és megalakítottunk egy »kör«-t a gyermekekért, aminek a lényege a táplálkozási szokások megváltoztatása lett volna egy egészségesebb irányba. Négyszer ültünk össze, az óvodavezetők és én.

Tovább olvasom

Megértették, hogy miről beszélek. Előadást szerveztem nekik – az egyik leghíresebb természetgyógyásszal –, a betegségek és táplálkozás kapcsolatáról. Még a város egyik vezetője is jelen volt, mint erkölcsi támogató.

Mire a végkifejlethez értünk volna (gyakorlati megvalósítás), az óvodavezetők visszaléptek. Hogy miért?

Mert azok a cégek, akik az óvodai étkeztetésben szerepet játszanak, azt találták mondani az óvodavezetőknek, hogy ne számítson az óvoda alapítványa további anyagi támogatásra, ha továbbra is kapcsolatban áll az alapítványommal… Látni kellett volna az óvodavezetők arcát, amikor ezt elmondták nekem. Szinte látni lehetett fájdalmukat. De mit is tehetnének szegények, hiszen az óvodát működtetni kell, és ahhoz pénzre van szükségük, jóval többre, mint amit ma az Állam bácsi biztosít.”

Egy akkori újságcikkből (2001. december): a város százötven élelmezésvezetőjét hívták meg az előadásra – „Az iskolai étrendet összeállítók közül azonban csak néhányan voltak kíváncsiak.”
Amit ebből tanultunk: a jó szándék kevés, ha egy intézmény működése egy szállító jóindulatán múlik. Ha az ilyen döntések nyilvánosan születnének, a szülők is látnák, miért nem kaphat a gyerekük egészségesebb ételt – ezért kell, hogy a helyi ellátás a településé legyen.

6. Öt polgármester, öt ok a nemre

A kezdeményező saját szavaival:

„Isten tudja, hány évvel ezelőtt – talán 10 – elmentem egy megyeszékhely környező falvaiba, amikor elkezdett foglalkoztatni az önellátó rendszer, melyből aztán a Létünkért alakult ki később. Időpontokat egyeztetve jelentem meg, és beszéltem öt polgármesterrel arról, milyen programot kínál az alapítvány.

Tovább olvasom

Ennek a programnak a lényege – ha még valaki nem ismerné – az volt, ami most a Létünkérté. Önellátás, egészség, környezet védelem, és egy újfajta gondolkodásmód elterjesztése, miszerint az Ember, nem másra vár, ha saját életéről van szó, egyszerűen megtanulja irányítani azt.

(…) Amikor megkerestem Őket a programmal, ami – állítólag – tetszett nekik, egyik sem volt hajlandó azt befogadni.

A legérdekesebb az indokok voltak. És figyeljétek, gondoljátok végig, hogy ezek az indokok miből fakadtak!

Az egyik ezt válaszolta, miután végig hallgatott: »ÁÁÁ! Ezekkel az emberekkel? Ilyent? Ezek barmok…!« Én meg csak néztem a polgármesterre tág szemekkel, csodálkozva, hogy így beszél választóikról. Azokról, akik oda ültették székébe.

A másiknak az volt a gondja, hogy most nem ér rá ezzel foglalkozni, mert van egy cége, és haldoklik, azzal kell foglalkoznia.

A harmadik polgármester egyenesen szentségtörésnek érezte a megjelenésemet, ugyanis, a falu boltja az övé volt, és egyből átfutott az agyán, hogy mennyi bevételkiesés lenne, ha az emberek megtermelnék, előállítanák szükségleteiket.

A másik kettő válaszára már nem emlékszem pontosan, de nem is lényeg.

A lényeg az, hogy minek megy polgármesternek az ilyen, akinek saját dolgai előrébb valók a közösségénél? Értem én hogy PÉNZ és HATALOM, de ha nem szolgálja azokat, akiket a szárnyai alá vett, húzzon a … nem mondom ki! Húúú, de szigorú voltam, mi? :)

Persze megértem Őket, a félelem, nagy úr. De rájöhetnének a polgármesterek, hogy a körülöttük lévők gondjainak megoldása, automatikusan az Ő gondjaikat is megoldja.”

Amit ebből tanultunk: ha egy ember dönt a közösség helyett, a saját érdeke könnyen előrébb kerül. Ezért kérjük, hogy a javaslatainkról a képviselő-testület nyilvános ülésen döntsön, és ezért tesszük ki az Üvegvitrinbe, ki mit válaszolt.

7. Fontosabb volt a fénymásolópapír

A kezdeményező saját szavaival – ennek a folytatása a 2. történet:

„Nem volt egy egyszerű dolog a terv kivitelezése. Az első hely, ahol bekopogtam elképzelésemmel, egy általános iskola volt. Az igazgatónő behívta a tanárokat is, és el kellett mondanom, milyen lehetőséget kínálok... Ugyebár a végén elmondtam, hogy ahol nem jön össze a pénz, ott én kipótolom, és azt sem titkoltam, hogy hogyan, honnan szerzem a pénzt (árrés). Erre meg szólalt egy tanárnő: »És én ezt el is higgyem…?« (…)

Tovább olvasom

Bejelentkezett az első iskola, hogy megvolt a szülői, és menjek be az igazgatónőhöz, mert beszélni akar velem. És én elmentem. (…)

Viszont némi kis gond adódott. Az igazgatónő közölte, hogy az egyik apuka is foglalkozik ezekkel a víztisztító készülékekkel, és ő elengedi az árrést, mert ide jár a gyereke, és ezzel is hozzájárul az iskola működéséhez. Ami persze nem jön rosszul, mint ahogy azt az igazgatónő elmondta, mert így tudnak venni fénymásoló papírt.

Amikor elmondtam azoknak az igazgatóknak, akik nem tőlem vették meg a készüléket, csak mert ott a teljes vételár összejött, hogy mit is tesznek ezzel, hogy teszik lehetetlenné egy felépített elmélet megvalósítását – miszerint kipótlom az ő intézményükben összeszedett pénzből, azokat, akiknek nem jött össze –, nem érdekelte őket.

A fénymásoló papír, amit az így megtakarított pénzből vehettek, fontosabb volt számukra, mint egy másik intézmény gyerekeinek az egészsége. (…) Hazafelé egész úton folytak a könnyeim, nem bírtam elviselni ezt a nagy fokú rövidlátást, mely a pusztuláshoz vezet.

A legrosszabb az volt, hogy ezzel nem volt vége. Szinte kivétel nélkül mindenhol így jártam. (…) A következő intézmény igazgatója egy másik forgalmazótól vette meg az iskolának a berendezést. Megint egy másik csak közölte, hogy egyik tanáruk forgalmazza a készülékeket, és ugye megértem, hogy inkább tőle vásárolnak…

És ez így ment minden olyan intézménynél, egy kivételével, kik össze tudták szedni a vételárat. Annak az egynek, annak az egy óvodavezetőnek, akivel szinte napi kapcsolatban állok, itt mondok köszönetet! (…)

Amikor az említett óvodavezetőhöz készültem, már nem is hittem abban, hogy mást fogok hallani, mint amit a kollégái mondtak. De láss csodát! Ő tőlem vásárolta meg a készüléket. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam a többi kollégájával. Azt mondta, hogy nála is jártak szülők többen is, hogy tőle vegye meg, de nem hajlott rá. Ahogy nekem mondta: »Nem csinálok segget a számból – már elnézést a kifejezésért.« Nyugodt lelkiismerettel nézzenek magukba azok az igazgatók, kik nem olyanok, mint ő, és gondolkodjanak el, mit is tettek valójában akkor!

Azok az intézményvezetők, akik bár összeszedték a pénzt a szülőktől, de a létszám és a szükséges kapacitású víztisztító készülék aránya negatív mérleget mutatott, természetesen megtaláltak. Csörgött a telefon, hogy tartsam be, amit ígértem. Betartottam, s hol öt, hol tízezer forintokkal pótolhattam ki a vételárat. A gatyám is ráment, de kipótoltam.”

Akkori újságcikk szerint 1994 és 1996 között húsz gyermekintézmény kapott így víztisztítót.
Amit ebből tanultunk: közös, nyilvános elszámolás nélkül mindenki csak a saját intézményét nézi. Ha mindenki látja, hova megy a pénz, a nagyobb segíthet a kisebbnek – és egyetlen kiálló ember is számít.

8. A klub, amelyet egy feljelentés zárt be

A kezdeményező saját szavaival:

„Valamikor 2003-ban kezdődött a klubmizéria, miután az alapítvánnyal befejeztem a bio-reform élelmiszerek beszállítását a multikba. Na nem önszántamból, de ez most mellékes. Valaki az ismerőseim közül súlyos beteg lett és megkért, hogy segítsek, tudva, hogy én már jártam hasonló cipőbe. Mivel megoldható volt, elkezdtem én etetni. Azaz, azt a kaját ette, amit akkor én. Ez bio-reform kaja volt. Vegetáriánus. Hamar híre ment, aztán jött más is, hogy Neki is kellene ilyen kaja. Aztán a következő, megint egy másik... a végén lettek vagy százan.

Tovább olvasom

Először az anyósommal (Isten nyugosztalja) ketten készítettük a kajákat. Ő főzött, én mondtam, miből, mit hogyan, én meg hordtam ki. Bár az alapanyagok sokkal drágábbak voltak (bio gabonák, lisztek, tészták...), annyiért tudtam így klub formában adni, hogy nem került többe, mint a hagyományos ételek. (…)

A tagok érezték a gondoskodást. (…) Volt, aki azt mondta: »Ha hiszed, ha nem, annyira várom kis leveleidet, amit az ebédhez kapok...« (…)

Aztán ahogy az ügyvéd jelezte nekem, amikor a létszám elérte a 100 főt kb., megjelentek a hivatalos szervek is, a hatóság. Nem akartak bántani, mert ismertek már az egész városban, és nagyra tartották, amit teszek. Viszont, hivatalból el kellett járniuk, mert ez itt a feljelentések országa, és van akinek nem tetszett, hogy nem tőle rendelnek, mert reformot esznek.

Úgy döntöttem, engedek a »nyomásnak« így nyitottam egy éttermet. (…)

Aztán bezártunk. Pedig csak két hónap kellett volna még, hogy eltartsa magát az étterem, pedig nem is hirdettem. (…) Az állambácsi megvonta az alapítványok támogatását. Én is beleestem. Vagyis az alapítványom, amit addigra már elismertek és évente több százezer forinttal támogatta az állambácsi. Pont ez az összeg hiányzott még, hogy beinduljon az étterem. Kuncsorgatni meg már nem akartam.

Nem kellett volna hivatalossá tennem a klubot. Így tudták elérni, hogy tönkretegyenek akkoriban.”

Akik akkor ezt az ételt ették, maguk írták le a tapasztalatukat: a tagok levelei.

Amit ebből tanultunk: a helyi, közösségi ellátás működött: olcsó volt, gondoskodó, és sokan igényelték. Nem a tagokon bukott el, hanem egy versenytárs érdekén és azon, hogy egyetlen támogatáson múlt. Ezért építjük úgy, hogy közös teherviseléssel, a tagok összefogásával tartsa el magát.

9. Az ötlet kellett, az ötletgazda nem

A kezdeményező saját szavaival:

„Egy napon kaptam egy levelet a városi önkormányzattól, amiben meghívtak egy vidékfejlesztési programra. Csak néztem a papírdarabot, hogy mit akarnak ezek tőlem? Azért elmentem. Biztos kilógtam a sorból, a sok öltönyös, Dr., tanár, meg igazgató közül, mert furcsán néztek rám.

Tovább olvasom

(…) Miután az előadó felvázolta a pályázat nyújtotta lehetőségeket, feltette a kérdést: »Kinek milyen ötlete van, mit tud javasolni?« A fejem tele volt ötletekkel. Csodálkoztam azon, hogy a kérdést sűrű csend követte. Aztán nagy sokára megszólalt valaki: »Ez hirtelen jött, át kell gondolni…« Vártam egy keveset, és megszólaltam. (…)

Ettől fogva már nem volt olyan lenéző a tekintetük, sőt egyetértettek velem az ott összegyűlt urak. Végül elkérték a névjegykártyámat többen is. Aztán mit ad Isten, jelentkeztek is. Folytathatnám, de a lényeg ez: az ötletemet felhasználták a pályázathoz, sőt írásos tervet is kértek tőlem, amit át is adtam. Azóta sem láttam őket. (…) Egyébként is kezdtem úgy érezni, nem lehet átjutni a bürokrácián, az előírásokon, korrupción, stb.”

Amit ebből tanultunk: ami zárt ajtók mögött dől el, abból a javaslattevő könnyen kimarad. Ezért írunk ki ma mindent az Üvegvitrinbe: kinek mit adtunk át, és mi lett vele.

10. A kapszula, amit harmincszorosára hígítottak volna

A kezdeményező saját szavaival:

„Van egy kedves barátom. Van több is, legalábbis remélem! :) Régóta foglalkozik bio növények termesztésével, és bio minősítésű üzeme van. (…) Bio növényekből, kapszulákat készített, mely igazán figyelemre méltó.

Tovább olvasom

(…) Szóval, a Barátomat megkereste a gyógyszergyártó cég, hogy felvásárolják a készítményét. Be is vizsgálták, és a következőkre jutottak. (Persze ezt Barátom nem mondhatja el, de én a »bolond« igen. Igen, mert a bolond – na meg a király – mindent megtehet végül is. Nem?) Megveszik a termékét – és most figyelj –, de 30-szorosára hígítják, és az ára 5400 Ft lesz.

(…) Ennek a lényege a következő: Extra profit, amit a jóval drágább ár (…) generál.

Bár a világ tökéletes úgy, ahogy van, de azért gondolkodjatok el, ilyen világban szeretnétek-e továbbra is élni! Barátom »beintett« nekik, akkor inkább így marad, és majd valahogy eljuttatja az emberekhez. (…)

Megkérdeztem a barátomat, miért nem adta oda, nem lennének többé anyagi gondjai? (…)

»Én ezt nem az üzlet miatt csináltam, egyszerűen sok embernek segíthet, de álmodni sem mertem, hogy ilyen van! Én olyan terméket szeretnék adni az embereknek, amit én magam is szeretnék fogyasztani és a gyerekeimnek is jó szívvel adhatok. (…)« – mondta.

(…) Ha tudnátok, hány hozzá hasonló él ma Magyarországon, kik nem tudnak érvényesülni a társadalom javára, csak mert bizonyos – egyedi – érdekek mást kívánnak!”

Amit ebből tanultunk: ahol a nyereség az első, ott a jó termék is könnyen elvész – de egy ember kiállása megmentheti. Ezért kell, hogy ami a fennmaradásunkat szolgálja, ne lehessen senki számára nyereség tárgya.

11. „Nem szabad más mellett állást foglalnia”

A kezdeményező saját szavaival:

„Egy barátomnak volt egy olyan ötlete, hogy vigyünk néhány kaját és ismertető anyagot egy kórház onkológiai osztályára. (…) Keressem azt a doktornőt, akinek a száma meg van adva, hogy segítsen azoknak a betegeknek, akikkel közlik, hogy rákos. (…)

Tovább olvasom

(…) Még ajándék ételt, és ismertetőanyagot is vittem magammal, hogy odaadja és elmondtam az érveimet, kezdve, hogy hasonló esetem volt 1993-ban, de élek, pedig nem tudtak segíteni rajtam. A legszebb az egészben, hogy teljesen tisztában volt azzal mekkora szüksége lenne betegeinek ezekre a táplálékokra.

Most jól figyeljetek!

Ezeket mondta el: »Nem szabad más mellett állást foglalnia… Hogy nézne ki, hogy nekik is van egy alapítványuk, és más alapítványt propagálna…, Akár hogy is nézzük, amit csinálunk (már mint mi), az üzleti tevékenység.«

(…) Sajnálom, hogy inkább néznek üzletembernek engem, mint sem jó szándékúnak.”

Amit ebből tanultunk: az intézmény saját érdeke itt is megelőzte a beteget – ahogy a 3. történetben is. Ha az ellátás közös ügy, és nem verseny, nincs mitől félni annak, aki segíteni akar.

Voltak pozitív esetek is

Nem mindenki mondott nemet. Voltak, akik a beosztásuk ellenére is kiálltak, és voltak, akik egyetlen előadás után meggondolták magukat. Ezek az esetek mutatják meg, hogy van értelme folytatni – és hogy egy jó szó, egy nyilvános meghallgatás sokat változtathat. Ide tartozik az az egy óvodavezető is, aki a víztisztítóknál tartotta a szavát.

12. Ami mégis működött: száz polgármester előtt

Nem minden történet szomorú. Egy megyei közgyűlés elnöke meghívta az alapítvány vezetőjét, hogy tartson előadást, és közel száz polgármester hallgatta végig. Az elnök tudta, hogy az előadó sem megjelenésében, sem mondanivalójában nem igazodik a szokásokhoz, és mégis vállalta a meghívást. Utána egyre több településre hívták előadást, bemutatót és kóstolót tartani.

Tovább olvasom

Egy másik előadás után a polgármester odament hozzá, és azt mondta: „Minden szavát elhiszem – főleg azért, mert a körzeti orvos ült mellettem, és tudom, azért jött, hogy lerántsa a leplet magáról, de ehelyett szó nélkül távozott.”

Amit ebből tanultunk: elég egy bátor vezető, aki meghallgatja az embereket, és a változás elindul. Mi ilyen polgármestereket és képviselőket keresünk.

13. Akik a beosztásuk ellenére kiálltak

A kezdeményező saját szavaival:

„Abban az időben jólesett, hogy még olyanok is adtak támogatói nyilatkozatot, akik beosztásuknál fogva nem tehették volna meg. Ha hivatalnokokként nem is tudtak, de Emberként szívesen segítettek.

Tovább olvasom

Egy gyógyszer-nagykereskedés vezetője volt. Jól ismerte Ő is tevékenységem. Amikor szóba került a támogatói nyilatkozat, így szólt: »Ez egy gyógyszergyártó cég. Szerinted mit szólnának, ha a természetes élet-, és gyógymódokat propagáló ember tevékenységét támogatnám? De tudod mit? Úgyis nemsokára nyugdíjba megyek, legalább…« – és kiadta a támogatói nyilatkozatot.

Egy megyei egészségügyi pénztár igazgatója volt. Beosztásánál fogva, nem volt szabad kiállítani támogatói nyilatkozatot, de mégis megtette, mondván, hogy emberileg nem tud nem mellettem állni törekvéseimben.

Egy hírügynökség tudósítója volt. Szintén nem volt szabad támogatói nyilatkozatot kiadnia, beosztásánál fogva, mivel senki és semmi mellett nem foglalhatott állást hivatalosan.”

Mindhárman kiadták a támogatói nyilatkozatot. A nevüket szándékosan nem írjuk ki.

Amit ebből tanultunk: a hivatali félelem a jó szándékot is megfogja – de le lehet győzni. Ugyanaz a mondat („nem foglalhat állást”), amely máshol nemet jelentett, itt emberi kiállássá vált.

14. „Azt nem éred meg szőrős fejjel!”

A kezdeményező saját szavaival:

„Ezt a támogatói nyilatkozatot egy város polgármesterétől kaptam. Érdekesség, hogy eleinte nem volt valami jó viszony köztünk, mert elég szókimondó vagyok.

Tovább olvasom

Ugyanakkor jelentős rendezvényeket nem hagyott ki, és amikor az alapítványommal megnyitottam egy egészséges ételeket kínáló éttermet, elfogadta a meghívást a megnyitóra, ahol jelentős beosztású emberek közt díszvendég volt.

Az előadás előtt, odasettenkedtem hozzá, és négyszemközt ezt kértem tőle:
– »Megtennéd, hogy most nem mint polgármester hallgatsz meg, és döntesz, hanem mint magánember?«
– »Azt nem éred meg szőrős fejjel!« – mondta nekem, és helyet foglalt.

Én tényleg megértettem Őt. Szabad szellemű gondolkodásom, az iskolázottságom hiánya, öltözködési stílusom (…), visszavetette személyem megítélését.

Lezajlott a mondanivalóm, és történt egy kis csoda. Odajött hozzám, kezet nyújtott, és azt mondta: »Ne haragudj, tévedtem. Amiben tudok, segíteni fogok.«

Megtette. Nem csak támogatói nyilatkozatot adott, de valamennyi pénzt is, ami tellett a szerény költségvetésből. (…)

Miért írtam le? Mert érdekes és tanulságos lehet! »Soha ne mondd, hogy soha!«”

Amit ebből tanultunk: elég egyszer valóban végighallgatni, és egy vezető véleménye megváltozhat. Ezért kérjük, hogy a javaslatainkat a képviselő-testület nyilvános ülésen hallgassa meg.

Miért mondjuk el ezeket?

Mert ezek a történetek nem a múltról szólnak. Ma is ugyanígy dől el sok jó kezdeményezés sorsa: egy fiókban maradt levélen, egy félelemből hozott döntésen vagy egy érdeken, amelyről senki nem beszél. A Létünkért egy új gazdaságpolitikai modell tervezete, amelynek egyik alapja a teljes nyilvánosság. Ha mindenki látja, mi történik, sokkal nehezebb azt mondani, hogy „maradjon köztünk”.

Tovább olvasom

Kísérje figyelemmel Ön is, hogyan halad a munka: Üvegvitrin. Ha kíváncsi, miért mondjuk, hogy ez a jövőnk egyik feltétele: Miért fontos?

↑

Teljes fogalomtár